evermore.

evermore - három.

2011-12-03T15:00:00.002+01:00

Damen Augustine számomra teljesen megfejthetetlen volt. Egész nap ő járt a fejemben, s próbáltam megtalálni az okát annak, hogy miért van olyan hatással rám, mint még eddig soha senki. Igazából sosem érdekeltek a fiúk, noha a baleset előtt a népszerű lányok életét éltem. Nincsenek különösebb tapasztalataim ezen a téren. Nem értettem ezt az egészet. Olyan ismerősnek tűnt, mégis idegen volt. Azt pedig végképp nem értettem, hogy miért fantáziálgattam róla mindaddig, míg be nem értem az ebédlőbe. Mikor odaértem az asztalunkhoz, rögtön elhessegettem az effajta gondolataimat, s nagyot nyeltem.
- Csatlakozhatsz, ha megígéred, hogy nem bámulod feltűnően az új srácot - szólt Miles.
Pont Damen mögött álltam, akinek balján Haven ült, jobbján pedig volt még egy szabad szék. Mikor Miles megszólalt, kíváncsian hátranézett válla felett, s kitartóan kereste a pillantásomat. Pár másodpercig fogva tartotta a tekintetemet, aztán lesütött szemmel hanyagul leültem mellé, mintha észre se vettem volna, hogy ott van.
- Tudod Ever, a bámulás faragatlan dolog, nem mondták még? - nevetett Miles, s beleharapott egy almába.
Szemforgatva ránéztem.
- Ha-ha. Nagyon vicces. Azt hittem, már reggel világosan közöltem a véleményemet és az érzéseimet a dologgal kapcsolatban. - tettem hozzá, s angyali mosolyt erőltettem az arcomra.
Damen köhintve nevetett mellettem. Ránéztem, de ő csak somolygott.
- Egyébként honnan költöztél ide? - kíváncsiskodott Haven, s közelebb csúszott Damenhez. Tökéletes időzítés, legalább eltereli rólam a figyelmet.
- Új-Mexikóból. - emelte fel Damen a fejét, s ránézett Havenre.
- És miért? - Haven sárga szemei nagyra nyíltak, s teljes erejével Damenre koncentrált. Szórakozottan csipegetett a muffinjából.
- Kell a változatosság. - felelte vállat vonva Damen. - És az ilyen kisvárosok, mint Everville, mindig érdekesebbnek és izgalmasabbnak bizonyulnak a nagyvárosoknál. Gondolom, ti jártasok vagytok a város történetében.
- Többé-kevésbé. - mondta Miles. - Bár Ever nem tudom, mennyire van otthon a témában. Ő nem itt született.
Éreztem, ahogy Damen pillantása újra megállapodott rajtam. Elöntött a forróság, s mikor megszólalt, ismét csend lett.
- Hogy kerültél ide? - közelebb hajolt hozzám, s érdeklődve fürkészett.
Bámultam az asztalt, s összeszorítottam a számat. Nem akartam a régi életemről beszélni. Nem akartam magyarázkodni. Nem láttam értelmét annak, hogy egy vadidegennek bizonygassam, hogy tulajdonképpen nekem kellett volna meghalnom abban a balesetben, s nem a családomnak. Letekertem a vizespalackom kupakját, s kortyoltam egyet. Letéptem a szenvicsem csomagolását, s végül ezt feleltem:
- Ez egy hosszú történet.
Éreztem, hogy még mindig engem néz. A tenyerem izzadni kezdett, s a kezemben tartott vizespalack megremegett. Olyan ideges lettem, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúszott az üveg a kezemből, s annak tartalma Damen fekete farmerén landolt. Eszembe se jutott, hogy a telekinetikus erőmmel megakadályozhattam volna a bajt, annyira leblokkoltam. Elpirultam, s felpattantam.
- Ne... ne haragudj. - mondtam zavartan, s rápillantottam Miles-ra és Havenre, akik próbálták visszafojtani kitörő nevetésüket. - Én... sajnálom.
- Semmi baj - nevetett Damen, s felállt ő is.
- Én... inkább megyek.
Mielőtt leléphettem volna, Haven megszólalt:
- Ugye nem felejtetted el, hogy ma átmegyünk?
Péntekenként mindig tartottunk valami közös programot. Ha nem moziztunk, vagy ilyesmi, akkor általában valamelyikünknél ültünk össze és elfecsegtük az időt.
- Ha nem baj, jön Damen is. - tette hozzá Miles.
Ez már több volt a soknál. Ijedten felnyögtem, s tágra nyílt szemekkel meredtem a barátaimra. Aztán ránéztem Damenre. Aztán újra Miles-ékra. Nem tudtam megszólalni sem, így inkább egyszerűen sarkon fordultam, s kisiettem az ebédlőből.
Így már érthető volt, hogy Haven miért filózott azon annyit ebéd közben, hogy mit vegyen fel. Nem akartam, hogy Damen Augustine átjöjjön ma. Sőt. Semmikor. Már elégszer kerültem kínos helyzetbe miatta. Mellesleg elég ijesztő volt a tudat, hogy nem hallom a gondolatait, nem látom az auráját, és a többi fura dolog.
Bevágódtam a kocsimba, s türelmetlenül vártam, hogy Miles végre utolérjen.
- Ez most mi a fene volt? Miért rohantál úgy el? - kérdezte, miközben beszállt.
- Csak... csak már épp elégszer kerültem kínos helyzetbe Damen közelében. - feleltem idegesen. - De mégis mi a pokolért kellett meghívnotok?
- Nyugi már, Ever. - legyintett Miles. - Új itt, és senkit nem ismer. Havennel úgy gondoltuk, hogy lecsapunk rá, még mielőtt más barátokat szerezne.
- Egyébként hogy került az asztalunkhoz? - kérdeztem.
- Az árnyékba akart ülni, így hát felajánlottuk neki. - vont vállat. Aztán folytatta: - De hidd el, semmi ellened irányuló gonosz szándék nem vezérelt minket...
- Hát kösz szépen, de a brilliáns beszólásod nélkül is meglettem volna! - csattantam fel. Tudtam, hogy ezzel hibát követtem el. Miles döbbenten pislogott.
- Bocsi. Tényleg.
Szótlanul vezettem tovább. Mielőtt kiszállt, azért megkérdezte:
- Azért este átmehetünk?
Felsóhajtottam, amit ő természetesen igennek vett. Mégis mi mást mondhattam volna?

evermore - kettő.

2011-12-03T12:12:00.001+01:00

Aurája mindenkinek van. Minden élőlény körül kavarognak a testükből sugárzó színek. Szivárványos, számukra láthatatlan energiamező veszi körül az embereket. Nem veszélyes, vagy ijesztő, vagy rossz, csak része a látható (jó, hát a számomra látható) mágneses mezejüknek.
A baleset előtt nem is hallottam ilyesmiről. Nyilván nem is láttam. S más dolgokra sem lehettem képes, melyekre azóta igen. De attól a pillanattól fogva, hogy magamhoz tértem a kórházban, mindenütt színeket láttam.
Nem jöttem rá, hogy jobb megtartanom magamnak a színek látványát, amíg keresztül nem mentem egy csomó szemvizsgálaton, agyi röntgenen és pszichológiai teszten. Amikor elkezdtem meghallani a gondolatokat, egy érintésből megtudni egy-egy élettörténetet, meg elkezdett látogatni Emmeline, a halott húgom, jobbnak láttam nem dicsekedni az élményeimmel.
Azt hiszem, többé-kevésbé hozzászoktam a dologhoz, mert elfelejtettem, hogy másképp is lehetne. De hogy Dament nem vette körül semmi, csak a drága, menő kocsijának csillogó, fekete fényezése, az halványan emlékeztetett egy boldogabb, egy sokkal hétköznapibb életre.
- Remélem, nem tévesztettem el a neved, bár be se mutatkoztunk egymásnak. - szólított meg újra Damen.
Csak állok és várom, hogy a pillantása eleresszen. Miles úgy tett, mint aki megköszörüli a torkát, Haven pedig újra oldalba bökött.
- Öhm... E-ever vagyok. Igen... Ever Bloom. - motyogtam zavartan. - Ő.. ő a barátnőm, Haven - aztán Miles felé intettem - ő pedig Miles.
- Damen Augustine. - biccentett feléjük Damen.
Röpke pár másodperc után tekintete visszatért az enyémhez. Őrülten hangzik, tudom, de amíg nem nézett rám, gyengének éreztem magam, és fáztam. De abban a pillanatban, mikor újra a szemembe nézett, minden meleg lett és jobban éreztem magam.
- Kérhetek egy szívességet? – mosolygott. – Kölcsönadnád az Üvöltő szeleket? Fel kell zárkóznom, és ma már nincs időm elmenni a könyvesboltba.
Szótlanul benyúltam a hátizsákomba, és kihalásztam a szamárfüles könyvet, aztán az ujjaim hegyével fogva átnyújtottam Damennek. Egy részem vágyott rá, hogy megérintsem a kezét, hogy kapcsolatom legyen ezzel a gyönyörű idegennel, de a másik felem, az erősebb, a bölcsebb, a médium rettegett az érintéstől, ami a szörnyű villanás okozója lehet.
Damen a kocsijába hajította a könyvet.
- Kösz, viszlát holnap. - feltette a napszemüvegét, beszállt a kocsijába, s mire kettőt pislogtam, már el is tűnt a szemem elől. Pedig annyira vártam még, hogy mond valamit...
Megráztam a fejemet. Haven és Miles ugyanolyan döbbent arckifejezéssel meredtek rám, mint ahogy én rájuk.
- Most komolyan, Ever, mi a fene volt ez? - kezdte fejét csóválva Miles. - Azt hittem a végén mégelájulsz itt, és újra kell élesztenünk. Csak mert iszonyú kínos volt, egy olyan Hello, a nevem Ever, és én leszek a hódolód-pillanat.
- Ne beszélj badarságokat! - intettem le. Rénéztem Havenre.
- Ez tényleg nagyon fura volt... - jegyezte meg, s felkapta táskáját a vállára. Aurája zöld színt öltött fel a féltékenységtől. - Na de én most lépek, sziasztok. - s azzal elindult a másik irányba, vissza se nézett.
Miles beszállt a kocsiba, s útközben végig csak sopánkodott. Mielőtt kiszállt, azért még megjegyezte:
- Remélem, Haven nem gondolja komolyan ezt a versengést.
Én is, tettem hozzá magamban. Mivel nincs miért aggódnia. Engem nem érdekel egy pasi sem. Tovább hajtottam, s kezemmel szórakozottan tapogattam a frufrum alatt lévő vörös forradást a homlokomon.
Hogy van az, hogy a baleset óta csak azoknak nem hallom a gondolatait, nem látom az élettörténetét, csak azoknak nem látom az auráját, akik tulajdonképpen már halottak?

Belépve a kicsi, viktoriánus stílusú házba, melyben a nagynénjémmel laktam, rögtön tudtam, hogy még dolgozik. Ledobtam a táskám az előszobában, s a konyhában felbontottam egy doboz üdítőt. Lassan kortyoltam belőle egyet, aztán nekivágtam az emeletre vezető lépcsősornak.
Emily Bloom, 28 éves, karrierista nő volt. Imádta a versengést, amit a szakmájában ki is élt: ügyvéd volt. Méghozzá az ügyvédek közt is a legjobbnak számított. Ahelyett, hogy luxusban és fényűzésben élt volna, egy egyszerű házban élt, ahová engem is befogadott. Viszont sosem szenvedtem hiányt semmiben, mióta nála lakok. Sajnáltam Emily-t, mivel sikerült teljesen felforgatnom az addigi megszokott életét. Többnyire inkább úgy viselkedett, mint egy idősebb nővér, s ilyenkor el is felejtettem, hogy tulajdonképpen a nagynéném.
A szobámban minden volt, ami kellett: tévé, ágy, íróasztal, hatalmas ablakok, saját fürdő és egy nagyobb gardrób.
Azt hiszem, mivel Emily az ideje nagy részét más ügyvédekkel és a cége vezetőivel tölti. Nem tudom eldönteni, hogy azért nincsenek gyerekei, mert állandóan dolgozik, és nem tudja beilleszteni a dolgot az idejébe, vagy csak mert még nem találkozott a megfelelő pasival, esetleg sose akart, vagy mindhárom egyszerre.
Úgy tűnhet, hogy tudnom kéne, mivel médium vagyok meg minden, de nem mindig látom az emberek indíttatását, főleg eseményeket látok. Mintha az élet történéseinek egész láncolata tükröződne a villanásokban, mint egy mozielőzetes. Néha csak jeleket látok, amelyeket előbb meg kell fejtenem, hogy tudjam, mit is jelentenek.
Nem mindig üzembiztos ez a dolog, néha teljesen melléfogok. De ha ilyen előfordul, vissza tudom pörgetni, és rájövök, hogy egyes képek egészen mást jelentenek. Mint amikor láttam egy nagy szívet, a közepén egy repedéssel, amiről úgy gondoltam, szerelmi csalódást jelent, aztán a nő hirtelen összeesett, mert megállt a szíve. Néha kicsit összezavar, de a képek sosem hazudnak.
Nem szeretnék beleavatkozni Emily életébe, s nem is szeretnék többet megtudni annál, amennyit magától szeretne elárulni nekem. Megvannak a saját titkai, ahogy nekem is, mint például, hogy a halott húgommal csevegek.

Emmeline már várt rám. Az öltözőasztalomnál ült, s a rég nem hordott ékszereim között matattott.
- Szia. - köszönt, de én szinte meg se hallottam. Még mindig Damen körül jártak a gondolataim. Persze, ezt ő is észrevette, így rögtön megkérdezte: - Mi történt?
- Tessék? - kérdeztem vissza szórakozottan.
- Azt kérdeztem, mi történt. - ismételte. - Látom, hogy valami nincs rendben. - letette az ezüstláncomat, s kérdően tekintett rám.
Már épp nyílt volna a szám, hogy letagadjak mindent, de hogy hazudhattam volna a húgomnak, akin kívül senki másban nem bízhatok meg 100%-osan? Mellesleg tudtam jól, hogy rám van írva minden. Emmeline mindent tudott, mindent, amit akart. Kivéve az auralátó és gondolatolvasó képességemet. Ezt sikerült titokban tartanom előtte. A telekinézist már annál kevésbé.
Emmeline először az éjszaka közepén bukkant fel. A kórházi ágyam lábánál állva integetett, egyik kezében egy szál virággal. Nem tudtam, mi ébresztett fel, mert nem beszélt, és nem adott semmilyen hangot. Azt hiszem, a jelenlétét érezhettem meg, vagy ilyesmi, mintha valami megváltozott volna, más lett a szoba levegője.
Először azt hittem, a fájdalomcsillapítóktól hallucinálok. De miután pislogtam párat és megdörzsöltem a szemem, Riley még mindig ott állt, és eszembe sem jutott sikítani, vagy segítségért kiáltani.
Néztem, ahogy megkerüli az ágyamat, és nevetve mutogat a karomat és a lábamat borító gipszre. Hangtalanul nevetett, de nem volt vicces. Amikor észrevette, hogy haragszom, komolyságot erőltetett az arcvonásaira, és mutogatva kérdezte, fáj-e.
Vállat vontam, még mindig kicsit mérgesen, hogy kinevetett. Több mint rémült voltam a feltűnése miatt. Nem voltam tökéletesen meggyőzve, hogy valóban őt látom, de azért megkérdeztem:
- Hol van anyu, meg apu és Puszedli?
Nem felelt, helyette inkább azt mutogatta, hogy ideje lenne már aludnom. Sosem fogadtam el tőle tanácsot, de akkor hallgattam rá, s behunytam a szememet. Azóta minden éjjel láttam őt, s sokszor megjelent nappal is. Ahogy kedve tartotta, úgy jött és ment.
- Szóval? - vonta fel a szemöldökét Emmeline, s visszarángattam magam a jelenbe.
- Van egy fura srác a suliban, most költözött ide.
- Szóval tetszik neked? - Emmeline felugrott a helyéről.
- Nem - vágtam rá határozottan, s talán kicsit túl hevesen is. Emmeline tekintete elárulta, hogy nem hisz nekem. - Csak... olyan... fura.
- De tetszik neked, tudom jól. - kacsintott pajkosan. - Bár ha meg is akarod magadnak szerezni még Haven előtt, akkor változtathatnál kicsit az öltözködéseden. - tette hozzá, majd nevetve eltűnt, mielőtt bármi mást kérdezhettem volna.

Az Emmeline-nel töltött idő volt a napjaim fénypontja. Mégha régen sokat veszekedtünk is, igazságszerint a látogatásai éltettek. Sokat jelentett számomra a közelsége, s bele se mertem gondolni, hogy mi lenne velem nélküle. Rengeteg kérdésem lenne hozzá, olyan dolgokról, melyekre az emberiség már évszázadok óta keresi a választ. De amint elkezdtem kicsit puhatolózni, sértődötten eltűnt, s azzal büntetett, hogy egy darabig nem jött. Így inkább nem erőltettem a témát.

Másnap reggel Haven már a kapunál várt ránk. Miles velem jött, kocsival.
Sárga szemeivel idegesen pásztázta az udvart, s még mielőtt megkérdezhettük volna, ki is bökte, miért olyan izgatott:
- Nem látom sehol Dament. Lehet ma nem jön suliba?
- Mért ne jönne? - vontam vállat. - Haven, ne csinálj bolhából elefántot. Ez csak egy pasi.
- Aha, persze. - morogta, miközben elindultunk befelé. - Egy pasi, akit történetesen úgy megbámultál tegnap, hogy azt hittük, elájulsz a helyszínen.
- Jönnie kell. - jelentette ki Miles nyugodtan. - Ever kölcsönadta neki a könyvét. Ami azt jelenti, hogy Damennek vissza is kell neki adnia.
A folyosón haladva Haven hirtelen szembefordult velem.
- Tisztázzunk valamit! Akkor most megbízhatok benned, vagy tekintselek ellenfélnek? - sárga szemei összeszűkültek, aurája tompa zöld színű lett a féltékenységtől.
Fáradtan felsóhajtottam. Azt hittem, már megértette, hogy felesleges ez az egész stipi-stopi dolog. Egy emberrel nem lehet stipi-stopit játszani! Nevetséges ez az egész. Jobbnak láttam nem felháborodni ezen újra, mivel így okot adtam volna arra, hogy azt higgye, érdekel a srác. Pedig nem.
- Megbízhatsz bennem. - feleltem végül. - Hatalmas, kimeríthetetlen katasztrófaforrás vagyok, de nem jelentek fenyegetést. Főleg, mert nem érdekel a srác. Egyik srác sem. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, mert olyan szexi és szép, és iszonyúan meg vérfagyasztóan jó pasi, vagy mit mondtál, de az igazság az, hogy nekem nem tetszik Damen Auguste, és már nem tudom, hogy rágjam a szátokba!
- Ööö... azt hiszem, ez elég lesz. - motyogta Haven lesütött szemmel.
A hátam mögé pillantottam, ahová Haven is meredt kővé válva, és láttam, hogy ott állt a pasi, a csillogó, fekete hajával, a parázsló pillantásával, a fantasztikus testével. Két napon belül már másodszor égettem be magam. Gratulálok, Ever Bloom!
A mindentudó mosolyától kihagyott a szívem, amikor kinyitotta előttem az ajtót.
- Csak utánad, Ever.

Az asztalomhoz siettem, épphogy elkerültem Rebekah utamba tett hátizsákját, és az arcom lángolt a szégyentől, hogy Damen a hátam mögött állva minden egyes szörnyű szót hallott. Ledobtam a táskámat, leültem, felhajtottam a kapucnit, és bekapcsoltam az iPodot, remélve, hogy zajba fojthatom a történteket.
Győzködtem magam, hogy egy ilyen határozott, jóképű, totál fantasztikus pasi rá se hederít, hogy mit beszél összevissza egy ilyen csaj, mint én. De mire megnyugodtam volna és meggyőztem volna magam, iszonyú sokkhatás ért, elektromosság száguldott végig a bőrömön, szétáradt az ereimben, és az egész testem bizseregni kezdett.
Mert Damen a kézfejemre tette a kezét.
Döbbentem néztem fel rá, de ő csak mosolygott:
- Csak ezt akarom visszaadni - s átnyújtotta az Üvöltő szeleket.
Őrültségnek hangzik, tudom, de amíg hozzám beszélt, elcsendesedett a terem. Az egyik pillanatban még még különböző hangokkal és gondolatokkal volt tele a fejem, aztán...
Sejtettem, hogy röhejesen fog hangzani a kérdésem, mégis feltettem:
- Biztos, hogy nem kell már? Mert...mert nekem nincs rá szükségem, tudom, mi a vége.
Miután elengedte a kezemet, beletelt egy percbe, míg elmúlt a bizsergés is.
- Biztos. Én is tudom, mi a vége. - felelte mosolyogva, s olyan bizalmasan és figyelmesen nézett a szemembe, hogy el kellett fordulnom.
Visszatettem a fülembe a füldugót, hogy kizárjam a többiek gonoszkodó komentárjaikat, elsősorban Rebekah hangját. Damen újra megérintette a kezemet, s megkérdezte:
- Mit hallgatsz?
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kérdését. Azt gondoltam, kínos helyzetbe akar hozni a megjegyzéseim miatt, de nem. Mikor hozzám ért, újra csend lett. Néhány pillanatig tényleg nem voltak kavargó gondolatok, suttogások, semmi, csak Damen lágy, érzelmes hangja. Először azt hittem, velem van valami, de most már rá kellett jönnöm, hogy valójában mi is történik. A körülöttem gondolkodó, beszélgető emberek hangját teljesen elnyomták a szavai.
Összerezzentem, ahogy észrevettem, hogy a testem átforrósodott és feltöltődött elektromossággal, s csodálkoztam, mitől lehet. Nem mintha nem fogták volna meg a kezemet ezelőtt is, de semmi ilyesmit nem éreztem, távolról sem.
- Azt kérdeztem, mit hallgatsz. - ismételte meg újra a kérdést, s sejtelmesen mosolygott rám.
Elpirultam.
- Ez... ez csak egy olyan gót mix, Haven barátnőmtől kaptam. - vontam vállat, s próbáltam elszakadni a pillantásától.
- Te gót vagy? - csodálkozott.
- Nem... nem mondanám. - feleltem. - Haven viszont nagyon odavan érte.
- És te? Te miért vagy oda? - kérdezte fürkésző pillantással. Jól szórakozott.
Mielőtt felelhettem volna, belépett Mr Robins. Arca kipirult volt, ám nem a hidegtől, mint ahogy azt mindenki hitte volna. Damen hátradőlt a székén, én pedig lelöktem a kapucnimat, kikapcsoltam a zenét, s kénytelen voltam újra elmerülni a többiek gondolataiban. Rebekah Miller gondolata világos: Mi a fenét lát bennem ez a pasi?

evermore - egy.

2011-12-02T22:44:00.001+01:00

- Kezdesz hasonlítani Havenre.
Összerezzentem, s hirtelen kiesett a fekete szemceruza a kezemből. Hát persze, a megjegyzés ki mástól is származhatna, mint a húgomtól?
Emmeline az ágyam szélén ült. Azúrkék lenge ruhát viselt, s szórakozottan lóbálta lábait.
- Megijesztettelek? - kérdezte.
- Kicsit. - vallottam be, mire kajánul elvigyorodott. - Azért a hasonlóságot köztem és Haven közt kicsit túlzásnak tartom.
- Valóban? - vonta fel Emmeline a szemöldökét. - Pedig meglátszik rajtad a hatása. - fintorgott. - Mindketten kizárólag feketében mászkáltok újabban. Mikor úhajtod feketére festeni a hajadat?
- Soha - nevettem, s lófarokba fogtam hosszú, szőke hajamat.
- Pedig hidd el, ha így fogsz öltözködni a jövőben is, sosem lesz pasid.
- Nincs is rá szükségem. - morogtam neki, s összehúztam a fekete kapucnis felsőm cipzárját. - Jössz?
Már megszokottá vált számomra, hogy minden reggel a halott húgom szellemével autózok suliba. Igen, szellemeket látok, de ez csak egy a különös dolgok közül, amelyek történtek velem a baleset óta. Miután leparkoltam, az udvaron leültem egy üres padra. Bedugtam a fülembe az Ipodom füllhallgatóját, s előbányásztam az irodalomkönyvemet a táskámból. Még volt egy negyedórám a becsengetésig.
- Na, ki vagyok?
Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapadt az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagyott a bőrömön. A szememet eltakarta, de tudtam, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viselte, vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt.
Honnan tudhattam mindezt, ha rá se néztem? A válasz egyszerű: médium vagyok. A baleset óta amellett, hogy látom a holtak szellemét - a húgom szellemével együtt - képes vagyok olvasni az emberek gondolataiban, látom az aurájukat, s képes vagyok a gondolataimmal mozgatni a tárgyakat. Egyetlen érintés elég ahhoz, hogy megtudjam az élettörténetüket.
Így például elég volt Haven egyetlen érintése ahhoz, hogy tudjam: a papája igazából nem "üzleti" úton van, ahogy azt állította, a mamája "személyi" edzője több, mint edző, a kisöccse pedig eltörte a legújabb Evanescence CD-jét, de fél bevallani.
Van, aki áldásként tekintene minderre, de én inkább átoknak érzem ezt az egészet. Büntetésnek, amiért a családom meghalt, s én életben maradtam, holott nekem kellett volna meghalnom. Elég nagy büntetés önmagában a tény, hogy többet nem láthatom őket, ez pedig a ráadás, s talán meg is érdemlem. Igaz, Emmeline gyakran megjelenik nekem, s ez csillapítja valamelyest a veszteség fájdalmát.
Lefejtettem az arcomról Haven kezeit, s üdvözlésképpen rámosolyogtam:
- Neked is jó reggelt, Mrs. Marilyn Manson.
- Mit hallgatsz? - kíváncsiskodott, s lehuppant mellém. Kíváncsian kihalászta a fülemből az egyik fülhallgatót, s belehallgatott a zenébe. - Atyaég... Ez valami hardcore zene?
- Asking Alexandria - vettem vissza a füllhallgatót.
- És mindezt irodalommal párosítod. - hümmögött Haven. - Furcsa vagy, Ever, nagyon furcsa vagy! Mindenesetre meglep, hogy egyáltalán még hallasz.
Vállat vontam. Nem kell fülelnem ahhoz, hogy halljak. De muszáj hangosan hallgatnom a zenét, hogy eltompítsák a fejemben a hangokat.
Becsöngettek. Haven felállt, s várakozva nézett rám. Becsuktam a könyvemet, visszadugtam a táskámba, s elindultunk a főépület felé. A bejáratnál elbúcsúztam tőle, én pedig behúzott nyakkal tovább ballagtam irodalom órára. Mielőtt beléptem az osztályterembe, nagy levegőt vettem, s Haven érintésének nyoma hamar eloszlott. A padom felé átléptem Rebekah Miller táskáját - holott legszívesebben felrúgtam volna Rebekah-val együtt - , melyet direkt az út közepére tett le, hogy megbotoljak benne. Leültem, kipakoltam a könyveimet, s vártam. Tudtam, hogy Mr. Robins késni fog pár percet - mint mindig - , mivel óra előtt szeret pár kortyot inni az ezüst flaskájából. De csak mert a felesége sokat ordítozik vele, a lánya szerint pedig egy vesztes, s emiatt utálja az egész életét. Ezt mind az első nap tudtam meg, amikor átadtam neki a papírjaimat, és véletlenül hozzáértem a kezéhez. Ha valamit be kellett adnom, azóta inkább csak letettem az asztal szélére.
Behunyt szemmel vártam, s az Ipodomat kerestem a zsebemben, hogy valami lágyabb zenére váltsak. Az osztályteremben már kevesebben vagyunk, mint odakint. Nem voltam mindig ennyire antiszociális. Valaha normális tini voltam, normális élettel. Az a fajta, aki sulibálokba megy, rajong a sztárokért, s egy szép házban laktam a szüleimmel, a kishúgommal, s kutyánkkal. Mindez a baleset előtt volt.

Pillanatokkal azelőtt, hogy Robins tanár úr belépett volna, kikapcsoltam az Ipodomat, s lelöktem a fejemről a kapucnimat. Úgy csináltam, mintha olvasnék, s véletlenül se néztem fel a könyvemből. Éreztem, hogy megváltozott az osztály hangulata. Fel sem néztem, mikor Mr. Robins megszólalt:
- Osztály, ez itt Damen Augustine. Nemrég költözött a városba. Oké, Damen, Ever mellett még van egy szabad hely, az utolsó padban, ülj le. Amíg nincsenek saját könyveid, osztozzatok az övén.
Damen fantasztikusan jó pasi. Anélkül tudom, hogy ránéznék, ugyanis hallom az osztálytársaim gondolatait. "Damen Auguste állati helyes srác..." - gondolta előttem két sorral Rebekah.
Halványan elmosolyodtam, s a fejemet ráztam. Hát persze, Rebekah amilyen felszínes, mi más is érdekelné, mint hogy hogy néz ki a másik. S ezen felül semmi. Épp ekkor lépett a padom mellé Damen, éreztem magamon a pillantását, miközben leült.
- Szia - köszönt üdvözlésképpen, de én csak biccentettem neki, s nem is emeltem feljebb a pillantásomat a fekete motorosbakancsától.
Miután Robins kinyittatta a könyveket, kelletlenül felcsaptam azt a 133. oldalon.
- Nem bánod, ha belenézek a könyvedbe? - kérdezte Damen, s én óvatosan közelebb toltam hozzá a könyvemet.
Féltem a közelségétől, s rettegtem az érintésétől. Amikor közelebb húzta a székét, hogy áthidalja a távolságot, a székem túlfelére csusszantam, és a kapucni mélyébe rejtettem az arcomat.
Mosolygott az orra alatt, de gőzöm se volt, nála ez mit jelent. Az biztos, hogy könnyed és vidám, de valami más is van benne.
A faliórára szegezett pillantással még lejjebb csúsztam, a tenyerembe támasztottam az arcomat. Szándékosan kerültem a felém lövellő lesújtó pillantásokat, és figyelmen kívül hagytam a gondolataikat, mint például: Szegény helyes, szexi, gyönyörű új srác! Pont amellé a dilinyós mellé ültették! Mindenki más is csak úgy sugározta a sajnálatot.
Kivéve Robins tanár urat, aki legalább annyira szerette volna, hogy véget érjen az óra, mint én.

Ebédidőben mindenki az új srácról beszélt, Damenről. Még Haven is, pedig reméltem, hogy legalább ő nem fogja felhozni a témát.
- Ó te jó ég! Láttad az új srácot, Dament? – Haven lezöttyent mellém, és a túl hosszúra nőtt frufruja alól lesett rám. A tincsei majdnem eltakarták sötétvörösre rúzsozott száját.
- Kérlek, ne kezdd te is! – csóváltam a fejemet, és beleharaptam az almámba.
- Nem így beszélnél, ha nem lennél abban a kivételes helyzetben, hogy megismerkedhettél vele – felelte, miközben rózsaszín dobozkájából elővette az ebédre hozott vaníliás muffinját, s lenyalta róla a cukormázat. Ahogy szokta. Közben pedig úgy öltözik, mint aki szívesebben fogyaszt embervért, mint aranyos, édes sütiket.
- Damenről dumáltok, csajok? – suttogta Miies az asztal mögé csusszanva. Barna szeme egyikünkről a másikunkra jár, bájos arcán vigyor ül. – Gyönyörű! Láttátok a bakancsát? Annyira Vogue!
Miles az egyetlen ember, akit barátomnak mondhatok a gimiből. Imádja a színészetet, a művészeteket, s emellett felvállalja, hogy a saját neméhez vonzódik.
- Szerintem ő lesz az új fiúm - mondta révedező tekintettel.
Haven sárga szemei összeszűkültek.
- Már késő. Lestoppoltam.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy a non-gótok is étdekelnek – mosolygott önelégülten Miies, miközben szemét forgatva kicsomagolta a szendvicsét.
Haven felnevetett.
- Ha így néznek ki, naná, hogy érdekelnek. Esküszöm, vérfagyasztóan jó pasi, látnod kell! – Csóválta a fejét, idegesítette, hogy nem osztottam a rajongását. - Olyan... egyenesen tűzveszélyes a srác!
- Nem is láttad? - nézett rám Miles a szendvicsét szorongatva.
Összeszorítottam az ajkaimat, s azon töprengtem, hazudjak-e. Végülis semmi értelme nem lenne, s nem is akartam olyan nagy feneket keríteni a dolognak. Nem hazudhattam nekik. Ők voltak az egyetlen barátaim, s már így is épp elég titkolnivalóm volt előttük.
- Mellettem ül irodalmon - böktem ki. - Sajnos egy könyvből kell tanulnunk. De nem néztem még meg jobban magamnak.
Haven és Miles döbbentem meredtek rám.
- Sajnos?! - hüledezett Haven. - Ez egy tuti pasi! Bár legkevésbé egy szőke istennőre vágyom konkurenciaként. - tette hozzá motyogva.
Behúzott nyakkal bámultam az asztallapot. Régen másképp reagáltam volna az effajta bókokra, most mégis kényelmetlenül éreztem magam kissé.
- És mi lesz Miles-szal? Ő nem ellenfél? - tereltem el a figyelmet magamról, miközben felálltunk az asztaltól, s elindultunk a parkoló felé.
- Miles és Damen nem egy csapatban játszanak. - mondta Haven higgadtan.
- Honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét Miles, s beletúrt rövid barna hajába.
- Megérzés. - vont vállat Haven. - Nézz csak rá.
- Azért erre ne vegyél mérget! - figyelmeztette Miles.
Kiérve a parkolóba, elöntött a bosszúság. Nem elég, hogy több közös órám lett ezzel a sráccal, mint amennyi elég lenne, a tetejébe még mellém is parkolt. Mindezt a többiek gondolataiból tudtam meg, s reméltem, hogy nem fogok összefutni vele már a nap folyamán többször. Furcsa érzésem volt Damen Augustine-nal kapcsolatban.
- Akkor is, jobb ha tudod, Miles: én láttam meg először! - jelentette ki nyomatékosan Haven, mikor a kocsimhoz értünk.
- Felesleges ez a stipi-stopi. Srácok, nem az oviban vagyunk. Mellesleg ez csak egy pasi, friss hús, semmi több. - szóltam közbe.
- Jó, de azért tégy meg magadnak egy szívességet: nézd meg magadnak, s utána állítsd azt, hogy...
Miles hirtelen megköszörülte a torkát. Haven nagyot pislogott, s félve hátranézett a válla mögött. Igen, ez az a kínos jelenet, amikor a beszélgetés tárgya ott áll mögötted, s átkozod magadat, amiért sikerült ilyen ciki helyzetbe hozni magadat...
- Ever, igaz? - szólalt meg, s Haven oldalba bökött, hogy forduljak meg.
Illetlenség lett volna nem rá nézni, ha már hozzám beszél. Megfordultam, s azon nyomban kővé dermedtem. Nem csak azért, mert Damen tagadhatatlanul szédítő pasi - fényes, sötét, haja volt –, hanem mert amikor levette a sötét napszemüveget és a szemembe nézett, megpillantottam mély, sötét, mandulavágású szemét, amely furcsán ismerősnek tűnt. A szempillái olyan dúsak voltak, hogy akár műszempillák is lehettek volna. És a szája! Telt, hívogató ajkak, tökéletesek, akár Cupido íjának íve. A teste karcsú, feszes, és tetőtől talpig feketébe öltöztetett.
Nem mintha nem tudtam volna, hogy fel kell hagynom a bámulásával. Azonnal. De Damen pillantása a szemembe fúródott, a szeme színe elmélyült, s a szája mosolyra húzódott. Nem a tökéletességétől dermedtem kővé, hanem főleg a testét körülvevő légtértől, ami gyönyörű arcától egészen a fekete motoroscsizma szögletes orráig az égvilágon semmit nem mutatott.
Üres, tiszta űr.
Nem volt szín.
Nem volt aura.
Nem volt lézershow.

evermore - prológus

2011-12-01T01:38:00.000+01:00

Bámultam a roncsot – az üvegcserepeket, az összegyűrődött ajtókat, az első lökhárítót, ahogy egy fenyőfát szorított halálos ölelésbe – és csodálkoztam, hogy mi a csoda történt, reménykedtem benne, hogy mindenki kiszállt a kocsiból. Aztán ismerős vakkantást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Puszedlivel az élen a többiek egy ösvényen sétálva távolodnak tőlem.
Utánuk mentem. Először futva próbáltam utolérni őket, aztán inkább lassítottam és csak andalogtam. Át akartam sétálni a hatalmas, lüktető fák és reszkető virágok között. Behunytam a szememet, mert a kápráztató ködben minden csillogott.
Megígértem magamnak, hogy csak egy perc lesz az egész, aztán visszamegyek, és megkeresem őket. Épp időben néztem fel, hogy lássam őket egy hídon átkelni. Integettek és mosolyogtak, majd egy pillanat múlva eltűntek.
Pánikba estem. Mindenhol kerestem őket. Futottam erre, arra, de mindenfelé egyforma volt minden – meleg, fehér, ragyogó, szikrázó, gyönyörű, hülye, örök köd. Összeestem, a bőrömet szúrta a hideg, az egész testem remegett, üvöltve sírtam, káromkodtam, könyörögtem, és betarthatatlan ígéreteket tettem.
Egyszer csak azt hallottam: „Ever? így hívnak, igaz? Nyisd ki a szemed és nézz rám!"
Visszazuhantam a betonra, vissza a fájdalomba, a nyomorúságba. Csípős nedvesség folyt le a homlokomon. Felnéztem a fickóra, aki fölém hajolt, a sötét szemébe, és mielőtt elájultam, azt suttogtam:
– Ever vagyok.

Az aura színei - bővebben

2011-11-30T16:56:00.003+01:00

A könyv tájékoztatója mellett utánanéztem, hátha találok bővebb leírásokat a színekről. Íme, ennyit találtam:

Piros
A piros az erős energia, a tűz és az elsődleges alkotóerő színe. Forró, erős szenvedélyt, eltökéltséget és akaratot jelenthet. Dinamikus szín, haragot, szerelmet, gyűlöletet és váratlan változásokat tükrözhet. Új születésre és átlényegülésre is utalhat. A test keringési rendszerére, szaporodási képességére (szexuális energiájára) és a látens képességek, tehetségek felébresztésére hat. A túlságosan sok piros vagy piszkos piros túlcsigázottságra, gyulladásra vagy kiegyensúlyozatlanságra utalhat. Jelezhet idegességet, felindulást, agresszivitást, impulzivitást vagy izgatottságot.

Narancsszín
A melegség, a kreativitás és az érzelmek színe. Bátorságot, örömet és társas hajlamot jelez. Újfajta tudatosság megnyílását is jelentheti, különösen a finomabb régiók (az asztrálsík) felé. Az árnyalattól függően érzelmi kiegyensúlyozatlanságot és izgatottságot is jelenthet. A narancsszín piszkosabb árnyalatai büszkeségre és feltűnésvágyra is utalhatnak. De aggodalom és hiúság is tükröződhet benne.

Sárga
A sárga az első és a legkönnyebben látható auraszínek egyike. A haj körül észlelhető halványsárga lehet az optimizmus jele. A sárga a mentális aktivitásnak és az új napsütésnek is a jele, amely új lehetőségek megismerését, világosságot, bölcsességet és intelligenciát tükröz. Pasztell árnyalatai (különösen a halványsárga és a fehér közti spektrum) gyakran lelkesedést, eszmék erős hatását és spirituális fejlődést jeleznek. A sárga szín jelképezi az ébredő pszi-képességeket és a „megérzést" is. Mélyebb és piszkosabb árnyalatai túlzott gondolati és elemző tevékenységre utalhatnak. Túlzott kritikai hajlam, az el nem ismertség érzése és dogmatikusság tükröződhetnek benne.

Zöld
Az érzékenység és a növekvő együttérzés színe, növekedést, részvétet és nyugalmat tükröz. Jellemző lehet olyan emberre, aki megbízható, bizalomra méltó és nyílt szellemű. A kék spektrumhoz közelítő élénk zöld gyógyító képességre utal. A bőség, az erő és a barátságosság színe. A sötét- és piszkoszöld árnyalatok bizonytalanságot és nyomorúságot jelezhetnek. A piszkoszöld gyakran féltékenységet és birtoklási ösztönt tükröz, de lehet az önbizalom hiányának és a bizalmatlanságnak is a jele.

Kék
A sárga mellett a kék színt a legkönnyebb látni az aurában. A kék a nyugalom és a csönd színe, odaadást, igazságot és komolyságot tükröz. Jelezheti a tisztánhallás képességét és a telepátia kifejlesztésének a lehetőségét. A világosabb árnyalatok élénk képzelőerőre és jó intuíciós képességre utalhatnak. A mélyebb tónusok magányosságot jelezhetnek, ami az egyik szinten egész életen át tartó transzcendentális keresést tükrözhet. A mélyebb árnyalatok az odaadás fokát jelzik. A királykék tónusai becsületességet és jó ítélőképességet jeleznek, de arra is utalhatnak, hogy az illető megtalálta vagy rövidesen megtalálja választott munkáját. A piszkoskék árnyalatai az érzékelés gátoltságát jelezhetik, ezenkívül melankóliát, hajszoltságot, aggodalmaskodást, önkényességet, félénkséget, feledékenységet és túlérzékenységet.

Lila és bíbor
A lila a melegség és az átváltozás színe. A szív és az ész, a fizikai és a spirituális vonatkozások összhangját jelzi. Önállóságot és intuíciót, dinamikus és jelentős álomaktivitást tükröz, de valamiféle keresésre is utalhat. A lila bíbor árnyalati a dolgok gyakorlatias, világias kezelésének a képességét tükrözik. A lila és a bíbor halványabb, világosabb árnyalatai alázatosságot és spiritualitást jelezhetnek. A bíborvörös árnyalatok nagy szenvedélyre vagy akaraterőre utalhatnak, de nagyobb egyéni erőfeszítés szükségességére is. A sötétebb és piszkos árnyalatok azt jelezhetik, hogy valamin felül kell kerekedni, de intenzív erotikus képzeletre is lehet belőlük következtetni. A hatalmaskodásra való hajlam, az együttérzés utáni vágy, a meg nem értettség érzése is a piszkosabb árnyalatokban fejeződik ki.

Rózsaszín
Az együttérzés, a szeretet és a tisztaság színe, tükrözhet örömet, kényelmet és erős társtudatot. Az aurában a rózsaszín nyugodt, szerény, művészetért és szépségért rajongó emberre utal. Az árnyalattól függően éretlenséget is jelezhet, ez különösen a piszkos tónusokra vonatkozik. Igazsághűség vagy ennek a hiánya tükröződhet benne, de új szerelem és újfajta látásmód születését is jelezheti.

Arany
Az aranyszín dinamikus spirituális energiát jelez és azt, hogy az illető valóban erejének a birtokába jutott. Az áhítat magasabb rendű energiáit és a harmónia helyreállását tükrözi. Nagy lelkesedést, erős inspirációt jelez és újra feltöltődést életerővel. Az arany piszkos árnyalatai jelezhetik, hogy az illető a magasabb rendű inspiráció ébredésének a folyamatában van, de ez még nem tisztult le benne. Az alkímiai folyamat, amelynek során életének ólomanyagát arannyá alakítja, még nem zárult le.

Fehér
Az aurában gyakran előbb látjuk meg a fehéret, mint bármilyen más színt. Leginkább áttetsző árnyalatnak látszik. A fehér magában foglalja az összes színt, és amikor erősen látható az aurában,rendszerint más színekkel együtt észlelhető. Ebből tudjuk meg, hogy valóban energiaszínt látunk-e, vagy csak az aura gyenge észleléséről szó. Ha a fehér színként válik el a többitől, akkor igazságot és tisztaságot jelez, vagyis az illető energiái maguktól megtisztulnak. Nem ritkán a nagyobb kreativitás ébredésére is utal.

Szürke
A kezdés, a beavatás színe, jelezheti a rejtett képességek felé történő elmozdulást. Ezüstbe hajló árnyalatai a női energiáknak, vagyis a megvilágosodás, az intuíció és az alkotó képzelet energiáinak az ébredését tükrözhetik. A szürke sötétebb árnyalatai fizikai kiegyensúlyozatlanságra engednek következtetni, különösen, ha bizonyos szervek környezetében jelennek meg. Jelezhetik azt is, hogy a félbehagyott feladatokat be kell fejezni. Ha túlságosan sok szürke látható az aurában, titkolózó, magányos farkas típusú személyiségre lehet következtetni.

Barna
Az auratérben gyakran lehet látni barna színt. Noha sokan úgy vélik, hogy energiahiányt vagy kiegyensúlyozatlanságot tükröz, ez nem mindig igaz. A barna a föld színe, s amikor feltűnik az aurában, különösen a fej fölötti részen és a lábfejek körül, a növekedés jele lehet. Új gyökerek eresztését és ezek kiteljesedésének a vágyát jelezheti. A hatékony szorgalom és a szervezettség színe is. Ha viszont az arcrészen jelenik meg, vagy érinti a fejet, akkor a józan ítélőképesség hiányára és ennek a szükségére utalhat. Ha a csakrák helyén tűnik fel, akkor azt jelezheti, hogy ezek az energiaközpontok tisztításra szorulnak. Ilyenkor energiaelakadást tükröznek. A barna színt meglehetősen nehéz értelmezni, mert gyakran testi bajokra utalhat.

Fekete
Az auraspektrum egyik legzavarbaejtőbb színe. A fekete megjelenése az aurában lehet a halál vagy valami szörnyű betegség előjele is. A fekete az oltalom színe, amely pajzsként védi az embert a külső energiáktól. Ha az aurában látható, az illető önvédelmét jelezheti, vagy azt, hogy valami titka van. Ez teljesen elfogadható, ha nem viszi túlzásba. A fekete jelentheti még, hogy a terhek és áldozatok új megértése van folyamatban. Utalhat a fekete kiegyensúlyozatlanságokra is, minthogy a fizikai zavarok gyakran sötét vagy fekete foltok formájában jelennek meg az aurában a fizikai test körül.

Az aura színei

2011-11-30T16:53:00.000+01:00

Vörös – Energia, erő, harag, szexualitás, szenvedély, félelem, ego
Narancs – Önuralom, törekvés, bátorság, gondolkodás, akaratgyengeség, közöny
Sárga – Derűlátás, boldogság, értelem, barátságosság, habozás, könnyű vezethetőség
Zöld – Béke, gyógyítás, részvét, álnokság, féltékenység
Kék – Spiritualitás, hűség, kreativitás, érzékenység, kedvesség, rosszkedv
Lila – Erős spiritualitás, bölcsesség, intuíció
Indigókék – Jóindulat, erős intuíció, útkeresés
Rózsaszín – Szeretet, őszinteség, barátság
Szürke – Depresszió, szomorúság, kimerültség, alacsony energiaszint, kételkedés
Barna – Kapzsiság, öncélúság, önfejűség
Fekete – Energiahiány, betegség, közelgő halál
Fehér – Tökéletes egyensúly

(Az Evermore könyv szerint)

evermore - bevezetés

2011-11-29T22:13:00.004+01:00

Alyson Noel 'Halhatatlanok' c. sorozata talán nem teljesen ismeretlen az olvasónak. A könyvsorozat 6 részből áll, melyből eddig 4 kötet jelent meg magyarul is. Sokan úgy vélekednek a könyvekről, hogy az első nagyon jó lett, a többi már kevésbé. Miután elolvastam az első hármat, bennem is megfogalmazódott a kérdés: "Egy ilyen jó alaptörténetű sztorit hogy a fenébe lehet így elrontani?!" Igazságszerint nekem az Evermore-ban bemutatott idilli háttér is sok egy kicsit, bár ez csak kiélezi az ellentétet Ever személyisége és anyagi háttere között. Aki nem ismerné az alaptörténetet, annak leírnám:

Ever Bloom egy 16 éves lány, aki nemrég veszítette el családját egy autóbalesetben. A baleset óta látja az emberek auráját, olvas a gondolataikban, és látja a szellemeket - köztük a 12 éves húgát, Riley-t is. Miután Ever elveszti szüleit, nagynénje, Sabine gondoskodik róla. Sabine mindent próbál megadni a lánynak: luxusház, luxusautó, jacuzzi, medence, stb. Az egykor népszerű lány a történtek után visszahúzódóvá válik, s próbál beleolvadni a tömegbe, próbál észrevehetetlen maradni. Az új sulijában két barátra tesz szert: Havenre és Milesra. Haven tipikus lázadó tini, aki fűzőben, bakancsban és szoknyában jár, ő a "Sötétség Hercegnője". Igazából eléggé elveszett és magányos ő is, szeretethiánya van. Mivel a családjától nem kap elég odafigyelést és szeretetet, beiratkozik mindenféle anonim csoportba, ahol kitalált töténeteket oszt meg másokkal, s barátkozni próbál. Miles egy homoszexuális fiú, aki híres szeretne lenni, imádja a színjátszást, s reggelente Ever viszi őt suliba. Egy nap aztán feltűnik egy új fiú az osztályban, Damen Auguste, akire Ever rá sem néz, pedig a fiú igencsak érdeklődik iránta. Mikor aztán Damen kölcsönkéri tőle az Üvöltő szelek-et, kénytelen ránézni, s Ever döbbenten tapasztalja, hogy a fiúnak nincs aurája, nem hallja a gondolatait és semmit sem tud kiolvasni belőle. Ever beleszeret a fiúba, akiről később kiderül, hogy halhatatlan és hogy ő mentette meg az autóbaleset után a lány életét. A halhatatlan ebben a regényben nem vámpírt jelent, igaz megtévesztő a sorozat címe. Damen ember, s az édesapja fejlesztett ki egy elixírt, amely meghosszabbítja az életet. Az ember évszázadokig él, nem betegszik meg, gyorsan gyógyul, s képes a projekcióra (gondolatkivetítésre). Később megtudjuk azt is, hogy miért olyan sorsszerű Damen és Ever szerelme. Az évszázadok során soha nem teljesedhetett be szerelmük, mert mielőtt ez megtörtént volna, Ever mindig meghalt, később pedig folyton újjászületett. Feltűnik Drina, akiről kiderül, hogy Damen felesége, de Damen nem szereti, s nem is nagyontartják a kapcsolatot. Drina pedig a könyv végén bevallja Evernek, hogy mindig is ő ölte meg, megakadályozva, hogy Damennel egymáséi lehessenek. A végén persze Drina meghal, Ever pedig halhatatlanként él tovább (mivel Damen megitatta vele az elixírt a baleset után, s ezek után választhatott: örökre Damennel él tovább halhatatlanként, vagy emberként éli le véges életét).

Röviden ennyi a történet, ami egyébként E/1-ben és jelen időben(!) íródott. (Lehet én múlt időben fogom írni, az jobban a nyelvemre jön.) Próbáltam csak a lényegesebb információkra koncentrálni, ha valakit érdekel a teljes történet, egy nap alatt ki lehet olvasni a könyvet. :)

Igazából ha végignézzük a 6 könyv történetét, akkor mondhatjuk teljesnek és lezártnak a történetet, én mégis szeretném felhasználni az írónő által magalkotott szereplők, események és színhelyek egy részét egy új történethez, mely sok dologban hasonlítani fog az eredeti sorozathoz, s egyben eltérő is lesz. Pár nevet megváltoztatnék, Ever anyagi hátterét, Damen helyzetét, ilyesmi. Remélem, ettől függetlenül elnyeri majd a tetszéseteket, hamarosan jelentkezem!

Alyson Noel - Immortals (Halhatatlanok) könyvsorozat részei:
- Evermore (Mindörökké)
- Blue Moon (Kék Hold)
- Shadowland (Árnyvidék)
- Dark Flame (Sötét Láng)
- Night Star (Éjjeli Csillag)
- Everlasting (Örökkévaló)